ÁTKOK KÖNYVE Isten hozta az átkok világába! - szólhatna a köszöntés, már ha nem lenne a maga mivoltában ennyire nonszensz. Ebből az ősi korokból gyökerező és az idő labirintusán átgyűrűző világban a látogató talán olykor csak a fél szemét meri "megreszkírozni", hiszen ez egy elvont, egy másik világ, noha tagadhatatlan kapcsolatai vannak a reális valósággal. És talán ezért is olyan félelmetes. A mágia birodalmában járunk, a terep ingoványos, nem találunk valós kapaszkodókat és azt gondolhatjuk, talán jobb lenne ezt a vidéket nagyívben elkerülni, hiszen tagadhatatlan, hogy már maga a téma is elátkozottnak tűnik. Nem gondolhatták ezt másképpen az okkult tudományok kutatói sem. Míg a föld titokzatos energiáiról, a szellemekről, a divinációról, a színekről, számokról, rezgésekről, boszorkányságról, a kristályok és a piramisok hatalmáról, a woodoo-ról, a sátánizmusról, a vámpírizmusról, a démonológiáról, a halottidézésről, az asztrológiáról szóló forrásmunkák megszámlálhatatlan sorokban tengenek túl az ezoterikus érdeklődésű emberek polcain, ennek a témakörnek a helyén egy betöltetlen űrt találunk csupán. Csak az átkok azok, amelyeknek nincs jelentős respektusuk, mintha a téma nem minősülne komoly elemzésre méltónak... Persze, igaz, az átkok gondolata nemigen ébreszt kellemes képzeteket. Itt vannak rögtön a "hétköznapi" átkok. Pedig nézzük a dolgot reálisan, vajon hányan eveznek át úgy az élet tengerén, hogy valamit vagy valakit el ne átkoznának? Nem nagy dolgok ezek, bizonyára meg sem fontoljuk a dolgot komolyan, csak úgy "kicsúszik a szánkon". Lazán odavetjük őket egy hirtelen felindultság hevében, pedig csupán egy későn befutó vonat, lekésett repülőjárat, rossz idő, beragadt lift, hűtlen, csapodár szerető bosszant fel bennünket. A dolog megtörténik újra és újra az idők során, pedig talán még csak nem is hiszünk igazán mechanizmusának eredményességében. Az igazi, komoly, nagyszabású átok rohanó, "civilizált" világunkban ugyanolyan ritkaságszámba megy, akár az ima, vagy az áldás erejébe vetett rendíthetetlen hit. Ha ugyanis valaki például nyíltan beismeri, hogy hisz a rontás hatalmában, eleve vállalja, hogy kinevetik, vagy akár gúnyt űznek belőle. Ha dühösen kiabáló ellenségünk elvonja figyelmünket és kocsinkat a falnak vezetjük, aligha jutunk arra a következtetésre, hogy az illető a fekete mágia beavatott főpapja és elátkozott bennünket. Egyébként, ha ez még igaz is lenne - ki tudná bizonyítani? Nincs az a bíróság, amely elfogadná, hogy a balesetet egy átok idézte elő! A civilizáció mai fokán nemigen hiszünk többé már az átkok hatékonyságában, legfeljebb ha szóba kerül, óvatosan egyféle lélektani hatást tulajdonítunk neki. Elismerjük, ha valaki hisz az átokban és a sámán "rászegezi a csontot", akkor az illető valóban meghalhat, különösen, ha körülötte mindenki úgy viselkedik, mintha máris halott ember lenne. A bizalmatlanság tulajdonképpen egyféle fegyver a kezünkben: ha nem hiszünk valamiben, azzal ugyanis tulajdonképpen megfosztjuk hatalmától, és mivel az átok gyűlöletből és rosszindulatból táplálkozik, kézenfekvő, hogy a legegyszerűbb védekezés tagadni a rosszindulat hatalmát. Ezzel csak egy apró, bár jelentős logikai probléma van: nevezetesen, hogy a következetesség megkívánja ez esetben, hogy az áldás és az ima hatalmát is tagadjuk, mivel - bár ellenkező vektorral - szintén a mágikus akarat tudatos kivetítésén alapszanak. Az átok és az áldás olyan láthatatlan vezérlőerők, melyek esetében a tudatos szándék nem mérhető, így végzetes vagy jótékony hatásukat egyaránt nehéz bizonyítani vagy cáfolni. Mindegyik esetben az emberi szellem a mozgatórugó - bár egyes nézetek szerint meghatározhatatlan "felső erők" is támogatóan közrejátszanak. Bár a viselkedés-lélektan legnagyobb tudorai megpróbálták tagadni e tényezők létét, nyilvánvaló, hogy ezt csak azért tehették, mert dolgozik bennük a szellem, ugyanaz a szellem. amellyel pontosan a szellem létezését próbálják cáfolni. Nézzük, mi is valójában az átok? A fogalom ősi angolszász kifejezésformája a "cruisen" annyit tesz: valakire bajt vagy bántást hozni. A tézis szerint az átok - akár kimondják, akár leírják - azt célozza, hogy valakire szenvedést vagy halált hozzon, büntesse valamilyen tilalom megszegéséért vagy veszélyt jövendöljön (beteljesítő jóslat) bizonyos gaztettek elkövetőinek. Az átoknak ez a változata gyakran az igazságtalan bánásmódot elszenvedők végső menedéke. Szegények sújtják vele a hatalommal rendelkezőket, mert hisznek valamilyen egyetemes erkölcsi világrendben. A bűnre bűnhődés vár (a karma törvénye) még akkor is, ha ez csak nemzedékekkel később következik be (pl. megátkozlak "hetedíziglen"). Skóciában és Angliában az ilyen fajta átkokat számos történelmileg igazolható esetek bizonyítják. A tiltó átkok arra irányulnak, hogy a következményektől való félelem felkeltésével megakadályozzanak bizonyos cselekedeteket, illetve történéseket. Pl.: "Foszd ki a fáraók sírját, és elpusztulsz, "Érintsd meg a király fejét, és véged", "Szegj meg egy pápai bullát, és egyházi átok sújt", "Egyél disznóhúst és légy átkozott", "Feküdj össze fűvel-fával, és juss pokolra", stb... Ez a fajta taburendszer elsősorban nem mágikus, hanem sokkal inkább társadalmi jellegű, még akkor is, ha a természetfölötti hatalmak megidézésével válik hangsúlyossá. Arra a hitre van alapozva, hogy a megjósolt bűnhődés az Isteni törvény közreműködésével valósul majd meg. Az átok elmormolható titokban vagy kikiáltható a nyilvánosság előtt, sötét tekintet és a megátkozottakra szegezett ujj formájában, elhangozhat szóban, vagy megfogalmazható írásban, rábízható valamilyen, az áldozatnak küldött tárgyra, de foganatosítható mágikus szertartás keretében is (az áldozat képmásának elégetése vagy átszúrása által). Az ilyen képmások többnyire fából faragott vagy viaszból gyúrt bábuk, melyekbe elrejtették az áldozat hajszálait, köpetét, vagy levágott körmének darabkát, stb... tehát a lényeg, hogy "belőle", a lényéből legyen egy darab. Az is elegendő, ha hét egymást követő napon hét-hét percre meggyújtunk hét fekete gyertyát az áldozat fényképe előtt (New Orlansi átok) Az átok olyan mágikus cselekmény, amely a rosszakarat képzeletbeli kivetítésén alapul. Ősidőktől hozzátartozik a papok és a varázslók pszichológiai fegyvertárához, bár többnyire csak akkor hatékony, ha az áldozat tud róla és/vagy hisz benne. A megátkozott személy akkor pusztul bele, ha feladja a reményt, és nem veszi fel a küzdelmet. A tudatalattin elhatalmasodó rettegés szétroncsolja a tudatot, különösen akkor, ha a szóban forgó személynek ráadásul még a lelkiismerete is rossz. Vannak esetek, amikor az átok nem kötődik meghatározott személyekhez, hanem bárkire lesúlyt, aki valamilyen megbabonázott helyszínnel vagy tárggyal kapcsolatba kerül, vagy valamilyen rontással sújtott családba születik le. Számos eset ismert, például megbabonázott házakról, kocsikról, hajókról, amelyek a velük kapcsolatba kerülőkre balszerencsét és pusztulást hoznak. Ezek a beszámolók cáfolhatatlanok - kivéve persze, ha az ember azért tagadja őket, mert nincs kedve a kellemetlen valósággal szembenézni. Ami - önmagában is egyfajta átok...

ÁTKOK KÖNYVE II. rész Történelmünk során a hívek tömege számtalan védekezési formát ismert az átkok és rontások ellen: bűvös amuletteket, varázsigéket vagy éppen olyan módszereket, amely révén az átok visszaszáll arra, aki elindította. Felmerül a kérdés, mindez csupán szemfényvesztés lenne? Széles körben elterjedt ősi meggyőződés szerint a szellem uralkodik az anyagon, és segítő vagy ártó hatalmát rejtett törvények szerint gyakorolja. Az emberiség ősidők óta mágikus álomvilágban él, és ennek a világképnek csupán a legújabb korban üzent hadat az egzakt tudományos racionalizmus, amely a "valóság"-nak csak az érzékileg megfigyelt és materialista természetű ok-okozatiság mércéjének megfelelően meghatározott történéseket és tanokat hajlandó elfogadni. De vajon maga a tudomány mennyire racionális? Az ortodox tudományos dogmatizmus felett ma is ott lebeg a fausti átok: hiába gondolja, hogy minden mágikus "szégyenfolttól" megszabadult, maga is tudományellenesként átkoz ki bizonyos kutatási területeket, és "misztikus"-nak bélyegzi meg azokat, akik e tabuvá nyilvánított területre bemerészkednek. Ha egy tudós arra a meggyőződésre talál jutni, hogy pl. az asztrológia mégsem szájtépő ostobaság, jobban jár, ha befogja a száját - még akkor is, ha nem szokása kitámasztott létra alatt sétálgatni. A "primitív" mágikus hitrendszerekről értekező antropológus kínosan vigyáz, hogy kellően hűvös és távolságtaró tudományos nyelvezetet használjon, még akkor is, ha közben szűk baráti környezetében elmeséli, hogy Ausztráliában a szemeláttára halt meg egy ember, akit csonttal megbabonáztak, vagy New Yorkban még ma is halnak meg rontással halálra rémített emberek. Sok ilyen átok és tabu az első látásra merő képtelenségnek látszik. A nyugat-afrikai "Ho" papok pl. halálbüntetés terhe mellett nem vághattak hajat, mert hitük szerint istenük a hajukban lakozik. Vagy amikor a Fidzsi szigeteken élő namosik főnöke hajat akart vágatni, előbb meg kellett ennie egy embert, különben a bibliai Sámsonhoz hasonlóan hajával együtt a férfiasságát is elveszítette volna. Továbbá a japán mikádót nem érhette annál nagyobb szégyen, mint ha a lába akárcsak súrolta a földet, és egyik asztrológiai fővilágosító sem érhette a fejét. Képtelenség? Pedig mindez hatalmának korlátozását szolgálta. Sehová nem mehetett kísérő nélkül, semmit sem végezhetett egyedül. A főpapok és a királyok túl fontosak- egyben túl veszélyesek voltak a társadalom számára ahhoz, hogy korlátlan szabadságot élvezhessenek. Ezért kerítették őket körbe tabukkal és emiatt sújtotta őket átok, ha a fenti tabukat megszegték. És közben misztifikálták őket, a mágikus elemek is szerephez jutottak. Ha ezek a személyek vétettek rituális kötelességeik ellen, az átok az egész országot sújtotta. Aszály, tömeghalál, csecsemővész, ellenséges rátörés formájában. Ország és király, akár a korai asztrológiai felfogás formájában egynek számított. És mi vajon mentesek vagyunk-e az efféle "babonák"-tól? Valyon pl. az angol királyi ház ellen véget nem érő már-már rituális médiahadjárat hátterében nem-e az a széles körben elterjedt nézet lapul-e, hogy a királyi család által képviselt múlt halott, és az országon magán is átok ül - a munkanélküliség, a bűnözés, a bizonytalan jövő-érzet átka? Vajon hányan tűnődtünk el a hatvanas években a Kennedy családot súlytó átkon, még ha ez az átok talán nem is volt más, mint a család gigantikus méretű becsvágya? Elvégre az átok a szellemből ered és a szellem által valósul meg... Vagy mégsem így lenne? Vajon hogyan éli meg Salman Rushdie, az író az iráni ayatollahok által rámért fatwát, amelynek értelmében bármelyik igazhitű "törvényesen" meggyilkolhatja? Az ősi tabuk csak fokozatosan dőlnek le, és mihelyt az ősi fellegvár leomlott és a régi hiedelmeket diadalmasan elégették a máglyán, az új hódítók hamarosan új átkokat eszelnek ki, új okokat találnak mások kiközösítésére. Ez a folyamat szerves része a nyagati világ "number one" átkának, mely "eredendő bűn" vagy "a bűnbeesés" néven a zsidó-keresztény pszichológia alapköve. E hatalmas erejű hit tan értelmében mindnyájunkat végzetes átok sújt azóta, hogy Jehovakiűzte Ádámot és Évát a paradicsomból, amiért a Jó és a Gonosz Tudásának fájáról leették a jelképes almát. Csupán az öntudatra ébredésük volt a bűnük... Szent Pál és más tanítók értelmezése szerint elátkozottak vagyunk pusztán már azáltal, hogy létezünk és gondolkodunk, hogy bensőnkben harc dúl értelem, ösztön és érzelem között, de legfőképpen azáltal, hogy szexuálisan vezérelt lények vagyunk. Az egyház szerint az átok, amelyet az ellene tiltakozók fejére ősidőktől fogva előszeretettel idézi Isten haragját, örök érvényű, melyet csupán a Krisztus általi megváltás oldhat fel. Agy alakult ki az a gondolkodásmód, amely még a tudományos forradalom viszonyai között sem zárta ki a patriarchátus diadalát és a nők ellen indított boszorkányvadászatot. Az átkok nem merülnek ki az egyeseket megcélzó rontásban, hanem ugyanúgy fellelhetők a kollektív rettegés és paranoia évszázadokon át tartó állapotában is. Az egész európát hatalmában tartó középkori boszorkányhisztéria pontosan ilyenfajta átok volt. Kollektív téboly, amelyből még alig nőttünk ki, ha ugyan kinövünk valaha is egyáltalán. Az évezredváltás korszaka aztán igazán a progromok és üldözések, a tömegmészárlások és az atomfegyverek kora volt, átoksújtotta század, amelynek garázdasága méreteiben túlszárnyalja még Dzsingisz kán vagy az inkvizíció szörnyűségeit is. Minthogy mindnyájunkat - félúton angyal és állat között - ellentmondásos természetünk átka sújt, nem csoda, hogy az átkokról nem beszélünk szívesen. A távolkeletiek átkok helyett karmát emlegetnek, mely szerint minden tettünk, sőt minden gondolatunk visszavonhatatlan következményekkel jár, és tetteink következményei elől soha nem menekülhetünk, különösen ha nem is számoltunk velük. A tudatosság hiánya - ez az igazi átok. Az átkokról és a rontásról szóló történetek - még ha nem tudunk vagy nem is akarunk hinni bennük - az emberi természetre derítenek fényt, világossá válik általuk, miben hittek évezredek óta az emberek, mielőtt még elszégyellték volna magukat és letagadták volna, hogy bármiben is hisznek...